Egy boldog lány...Jan megszállottan szereti a kártyákat. Egy napon valami fura történik, és minden összeomlik. Barátnője próbálja kideríteni, de mire rájön, már késő...

Jan megszállottan szerette a kártyákat. Akár az egész szabadidejét azzal töltötte, hogy a Tarot ősi történetét olvasgatta - ami szerintem nagyon unalmas - és a lapjait nézegette. Bár mi ketten olyanok voltunk mint a tűz és a víz, mindenben különböztünk, mégis nagyon szerettük egymást. Már születésünk egymáshoz rendelt bennünket, az én és az ő anyja majdnem egyszerre szültek, és nem mellesleg ők is egymás legeslegjobb barátnői.

Abban a 17 évben szinte állandóan együtt voltunk. Amikor szerelmi bánata volt Jan-nek én vigasztaltam, amikor beteg volt én hoztam neki a leckét, én hallgattam minden egyes nap a Tarot történetét és lapjainak jelentéseit. Én tartottam a hátamat minden balhéjáért, ha elszökött otthonról, vagy késve ment haza. Ez nem volt gond. Egy idő után megszokja az ember. Nem arról van szó, hogy ő nem segített. Elvoltunk.

A baj ott kezdődött, amikor egy különös hétvégén, miután eltette a fiókba a Tarot pakli színes, finom illatú dobozát és eljött velem a szombat esti buliba. Magam is csodálkoztam, hogy most nem ül otthon bezárkózva szobájába a lapok fölött vizsgálódva. Ez már lényegtelen, nem kérdeztem tőle semmit, mert tudtam, hogy úgysem kapok rá érdemi választ. Azon az estén megismerkedett valakivel, aki megváltoztatta elsősorban az ő életét, de később az enyémet is.

Eleinte nem volt semmi gond, nagyon boldog volt, de hogy miért, azt nem mondta el senkinek. Aztán kezdett egyre furábban viselkedni. Amikor hívtam, mindig kinyomta a telefonját, vagy csak annyit mondott: Bocs, most nem érek rá! Amikor mentem, már többé nem nyitott ajtót. Olyan volt ez, mintha egy óriási sötét szakadékba zuhantam volna és hiába mászok felfelé, valami mindig visszataszít a mélybe.

Egy nap mégis kinyílt az ajtó. Rita, Jan anyja teljesen ki volt kelve magából, szemei karikásak, kisírva. Kérdeztem, de nem szólt semmit. Ahogy felmentem az emeletre Jan szobájába, nagyon meglepődtem. Ő nem volt ott, de a látvány megdöbbentett. A Tarot kártyák, amiket annyira őrizgetett és védett, az egész szobában szétdobálva. Kártya mindenhol. Az ágyon, a földön, az ágy alatt és az asztalon.

Amikor hirtelen előlépett a mosdóból, gúnyos arccal nézett rajtam végig. Csak annyit kérdezett: Te meg mit akarsz itt? Menj el! Megmondtam, hogy nem akarok most senkivel találkozni!

Válaszolni akartam neki, de láttam, nem érdeklem. Én sem. Fogtam hát a cuccom, becsuktam magam után az ajtót és szélsebesen szaladtam ki a házból egy gyors köszönéssel Jan anyukájának. Vérig sértve. Megbántva. Értetlenül.

Két hétig nem is láttam. Összeomlottam lelkileg. Csak kérdések, megválaszolatlan kérdések. Tudatlanul szédelegtem. Mi történhetett? Nem tudtam egyszerűen, hogy mi az oka ennek.

Aztán egy borongós napon megcsörrent a telefon. Jan otthoni számát jelezte. Mikor felvettem, a szívem hevesebben kezdett dobogni. Jan anyja volt, a sírástól beszélni sem tudott. Kérte, azonnal menjek oda.

Nem szóltam senkinek, csak rohantam át a másik utcába, mintha a rohanással saját életemet menteném. A bejárat tárva-nyitva, Rita a földön térdre rogyva zokogott. Nem is zokogás volt, szinte ordított a sírástól. Egy szó nélkül az emelet felé mutatott. Én sem szóltam, csak rohantam fel a lépcső vérvörös szőnyegén. Hányszor mentem már fel, de valamiért olyan érzésem támadt, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Többé nem kell már erre jönnöm.

Jan szobájában nem volt senki, de a fürdőszobaajtó résnyire nyitva volt. Amikor beléptem, összedőlt a világ. A fürdőkádban egy véres alak volt. Haja az arcába lógott, a bőre, mint a gyertya, fehér. A bal keze kilógott, a földön valami lap, valószínűleg a kézből esett ki. Jan volt. Véresen, gyertya-fehéren, felismerhetetlenül.

Nagy erőfeszítésbe került, amire közelebb bírtam menni és felvenni a lapot a kád melletti kicsi tócsából. Kezéből még mindig csöpögött a vér. Lehajoltam, felemeltem a kártyalapot, majd egy lépéssel elhátráltam a kádtól. A Tarot pakli egy lapja volt. Az utolsó lapja.

Mikor megfordítottam, egy írás volt rajta, nekem címezve. Nem szóltam senkinek róla, csak eltettem a táskámba. Lementem Ritához, aki eszméletlenül feküdt a konyha padlóján. A telefon leverve a szekrényről. Biztosan hívni akarta a rendőrséget, csak már nem volt hozzá annyi ereje. Hát megtettem én helyette.

Bár szívem oly mélyen és lassan dobogott, hogy már szinte leállt és legszívesebben ordítottam volna a tehetetlen dühtől és a maró fájdalomtól, szemeim mégis szárazon maradtak. Jan, utáltalak.

A temetés egy héttel később volt. Rita, egy normálisabb pillanatában megengedte, hogy csemegézzek Jan hátrahagyott dolgaiból. Én közelebb álltam hozzájuk – mondta. Ezt nehezen értettem – bár lelkem mélyén én is így gondoltam - hát összekaptam magam. Ahogy mentem ugyanazon a vérvörös szőnyegen felfelé a recsegős lépcsőn, megrohantak az emlékek. A gyerekkor, a sok ökörség, nagy beszélgetések. Meg mikor legutóbb rohantam fel.

Leültem az ágyra és elővettem a kártya utolsó lapját, amit a kádnál találtam. Még mindig át volt ázva Jan  vérétől. Megfordítottam. Még olvasható volt:

Olvasd el a naplóm piros oldalát!
Jan

A piros oldalon a Tarot kártya használati utasítása volt. A buli előtti napokon írhatta. Majd a lap másik oldalán sötétebbre váltott az írás és témája is:

Bocsáss meg azért, amit tettem. Bocsáss meg azért, amit az elmúlt két hét alatt csináltam. Azért is, hogy goromba voltam veled! Nem akarom elmondani senkinek, hogy miért lettem öngyilkos, de neked még ezt is elmondom. Hisz megfogadtuk, hogy elmondunk egymásnak mindent. Emlékszel? A buliban megismertem egy fiút. Láttam már, de sosem beszélgettünk. Beleszerettem! Ő is ugyanezt hazudta nekem. Aztán olyan dolgok történtek, amik nem kellettek volna… Megvert, megalázott. Hogyan is tudtam volna ezeket a szemedbe mondani? Teljesen tönkre tette az életemet. Ha az én életem nem ér semmit, minek éljek? Őrizd meg a naplót, és kérlek a titkomat is! Senki se tudhatja meg!

Sose felejts el!
Jan

Ennél a pontnál már nem tudtam visszatartani a felgyülemlett keserűséget. Könnyeim csak úgy záporoztak. A naplót becsuktam, és beletettem a táskámba. A fiókban megtaláltam a Tarot kártya többi lapját is. Azokat is a napló mellé tettem, majd siettem haza s próbáltam takarni az arcom, hogy ne lássa Jan anyja, én is megtörtem.

Néhány órával később kezdődött Jan temetése. Sokan voltak, osztálytársak, a barátok, gyerekkori ismerősök, tanárok, rokonok, sokukat nem ismerek. Mire a pap végzett a búcsúztatóval, az emberek szemei könnyben áztak. Hozták a fekete koporsót, rajta egy kereszttel. Zárva volt mindvégig. Rita nem akarta, hogy lássák a lányát. Volt rosszindulatú megjegyzés elég. Mi ketten megőriztük a szörnyűséges képet örökre.

Mielőtt a sírba eresztették volna a koporsót, utolsóként odamentem. Mindenki rózsát dobott a koporsóra, én búcsúzásként valami mást.

Elővettem zsebemből a pakli kártyát, kivettem a dobozból és egy ideig a kezemben tartottam. Csodálkozva néztek rám, mit akarok csinálni azokkal a kártyákkal. Pár másodperc volt csak, míg búcsúztam Jan-tól, sorstól, kártyától. Aztán egy hirtelen mozdulattal szabadon engedtem a lapokat, melyek hópiheként szállingóztak Jan fekete koporsójára.

Ez a tied – mondtam alig hallhatóan – összetartoztok. Nem kérek belőle…