"Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe.
Örültek egymásnak csak egymásért voltak, amiért a szüleik eleinte szóltak, de beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket.
Elég volt nekik, mit egymástól kaptak, szerelmüknek határt soha nem szabtak.
Élvezték a száguldást a hosszú utakon, szálltak egymás mellett külön motoron.
Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk ha volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén, ha két motoros megjelent, leírni ezt nem lehet, ezt érezni kell.
Fekete bőr ruha fekete szkafander, fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában s nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel.
Hosszú utakon el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak és egymásra vigyáztak.

Egymás nélkül soha el nem indultak útnak, egyetlen kérése ez volt a fiúnak.
Féltette szerelmét, hisz ö volt a mindene, röviden tömören az egész élete.
ők, is mint más szerelmesek sokat veszekedtek, de csak addig tartott aztán kibékültek, ám egy napon minden másként történt, nem tartották be a jól bevált törvényt.
Távozás előtt a búcsú elmaradt, s mindez egy álom, egy félreértés miatt.
Hosszú napokig nem is látták egymást, a szülök azt hitték mind kettőnek, van más, de őket kínozta egy titkos sejtelem az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem.
Hihetetlen lassúsággal teltek a hetek, még nem békéltek a megsebzett szívek.
Mind kettő szenvedett, mindkettő bánkódott, kínosan teltek a napok, éjjelek.
Egyre csak azon törték a fejüket a békülés útja vajon melyik lehet.
Egy csillagtalan borús éjszakán elhatározásra jutott a lány.
Tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s szerelmétől bármikor bocsánatot kérhet.
Fejében megszilárdult e hirtelen gondolat, s nem is töprengett olyan sokat, hirtelen gyorsasággal be is öltözött, szájára szokás szerint fekete kendőt kötött.
Barna hosszú haját most is felcsavarta, hogy lány volt a ruhába, ki gondolta volna.

Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt, föltette fejére a fekete szkafandert.
Lent az udvaron felült a motorra, csak akkor jutott eszébe mikor már berúgta, hogy volt egy kérése régen a fiúnak: "nála nélküle soha ne induljon útnak".
Keze ekkor rátalált egy féltve őrzött képre, elővette megcsókolta s felnézett az égre.
Érezte, ha most el nem indul szíve nyomban, meghasad, hogy mi járt ilyenkor a fejében, örökre titok marad.
Szemében ekkor már könnyek égtek, még egyszer jól megnézte a képet, majd visszatette a bőrkabát mögé.
Gázt adott, ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának, s az álmainak élt.
 Egész úton arra gondolt, mi lesz, ha majd odaér, több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér.
Az út szélén vén fák sorakoztak, jó öreg barátok, jó öreg nyárfák, hisz ezt az utat már egy párszor bejárták.
A motort egy fénysugár követte, közben egyre több csillag húzott fel az égre.
 Gondolatai már régen messze jártak csak nézte az utat s nem vette észre, hogy mindjárt odaér a felbontott részre.
Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet.
Ebben a pillanatban az járt a fejében, hogy soha többet nem nézhet a fiú szemébe, meg nem ölelhet kezét nem foghatja, ezután már többé meg sem csókolhatja.
Hiába sietett vége mindennek, a szerelemnek, a boldogságnak a csodás életnek.
A halállal csatázva a szeme könnybe szaladt, hogy sietett, íme hoppon maradt.
Fájdalmat leküzdve csendesen suttogott, a halál küszöbén a fiútól búcsúzott: "ne haragudj rám, hogy elmegyek, de ígérem ezután is mindig veled leszek, légy boldog akkor én is az leszek, elmékezz arra csak ki téged szeretett".
Egyetlen vércsík volt ami a szkafander alól a szájából kibuggyant s az arcán végigfutott.
Ott feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a vén fák árnyékában.

Pontosan egy éve ennek az éjszakának a fiú eleget tesz becsült szavának.
Megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életben már csak egyszer ül motorra.
A megbeszélt időben megjött a négy haver, a fején ekkor már fent volt a szkafander, lent az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan átgondolta.
Gázt adott, ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának, s az álmainak élt.
A temető ott volt az országút szélén, a sír mit keresett a temető végén.
Leszállt a motorról és letérdelt elébe, húsz szál vörös rózsát tett a fejfa tövébe.
A szalagot eligazította, melyre nagy piros betűkkel ez volt írva: "NEMTUDOK ÉLNI NÉLKÜLED".
A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták.
A barátok ott álltak sorban mögötte.
Elindult a motorhoz a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához.
A temető kapuban felült a motorra, barátai követték öt részvéttel sorba, így emlékeztek a majdani barátra.
A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke.
A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak, de ö elment itt hagyta, s már semmi nem érdekli, csak egyetlen gondolat: "utána menni".
Könnyes szemmel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útvonalra.
Egy hatalmas kanyart egyenesen véve, nagyot ugratott a tátongó mélységbe.
Ekkor már este volt, lenn a mélységben a vén fák suttogtak.
Ott feküdt a fiú fekete ruhában, a motor közelében, a holdfény árnyékában."